Vannak a szerelemben íratlan szabályok. Ilyen például, hogy nem ismerkedünk a bőr és nemibeteg gondozó várótermében.

Tegnap elevett a fene a bőrgyógyászatra. Van a kezemen ilyen hámlás, a rák tudja, mitől. Gombára gyanakodtam, de azért gyanús volt, hogy harmadik éve jön elő, és mindig csak nyár elején. Aztán persze hónapokig is eltart. Az elméletet az is megcáfolni látszott, hogy az előző két hétben rákentem egy egész tubus lamizilt, de csak terjedt és terjedt. Ha vizes lesz, felpuhul, és rögtön elkezd vedleni, szárazon egy fokkal tűrhetőbb a dolog. Legalább van indokom, hogy miért nem mosogatok, de azért most már ideje volna elmulasztani, hiszen jön a nyár, a strandszezon, no meg a lányok.

Fel is hívtam délelőtt az esztékát, hogy adjanak időpontot, mire a kedves hölgy közölte, legkorábban jövő hét péntekre tud. Anyátok! Addig lerohad az egész karom. Hosszas nyesztetés után ajánlott egy olyan opciót, hogy menjek be délután, és ha éppen nincs előjegyzett beteg, be tudok menni. De ebben az esetben számoljak több órás várakozási idővel. Mi kellett több, felszerelkeztem egy nagyobb adag szilárdtestfizika jegyzettel, és egy rövid egyetemi kitérő után már a rendelőben is voltam. A recepción kiperkáltam a háromszáz forintos vizitdíjat, cserébe megkaptam a varázslatos hetvenkettes sorszámot.

Egész kulturált lett a hely, amióta utoljára ott jártam. A nap vidáman szórta befelé sugarait, a fejem fölött pedig egy korabeli lapátkerekes légkondicionáló berendezés kattogott. Lecsüccsentem a levélzöld műanyag széksor egyik elemére, és izgatottan figyeltem, mikor vált át a szám hatvankettesről hetvenkettesre. Közben megpróbáltam a jegyzetembe mélyedni, de ez körülbelül tíz percen keresztül sikerült csak, mivel kezdtem éhes lenni. Már három óra volt, de még nem ebédeltem semmit.

Még amikor felértem a bőrgyógyászat emeletére – ez a harmadik emeleti folyosó bal oldalát foglalja el, a másikon a fogászat található, hátborzongató volt órákon át a fúró vijjogását hallgatni – azonnal feltűnt, hogy egy kedves, aranyos, csinos leányzó is ott várakozik épp. A leülést úgy szerveztem meg magamnak, hogy éppen mögém kerüljön a hátuknál összenőtt székeken, ugyanis szemben nem volt pad. Nos az éhségérzet detektálása után hátradöntve buksimat, hogy az pont a szemrevaló fehércseléd látómezejébe kerüljön, megszólítottam. Kérdésem arra vonatkozott, mióta vár itt, és hogy szerinte érdemes-e elmennem kajálni. Kiderült, hogy majdnem egy órája vár már, egyébként pedig ő a hatvannyolcas.

Úgy döntöttem – később kiderült, helyesen –, hogy valami ennivaló után nézek. Gondoltam, megadom neki a számom, hogy csörgessen meg, ha mégis valami valószínűtlen oknál fogva engem hívnának, de aztán úgy gondoltam, talán ez mégiscsak túlzás volna. Félretéve elveimet, betértem egy menüre a szomszédos mekibe, és negyven perc múlva már újból a váróban voltam. Időközben a leányzó átült a túloldalra, oda, ahol előtte én ültem, így hát mellé telepedtem, és beszédbe elegyedtem vele.

Kiderült, hogy nem pálya, ugyanis még gimibe jár, kár érte. Viszont azt is megtudtam, hogy azért van itt, mert fémallergiája van, és meg akarja nézetni. Mutatta, hogy a melltartó fém csatjától hogy kisebesedett neki, ez volt az a pont, ahol kezdett kicsit álomszerűvé válni az élmény. Gondoltam, ha kap rá kenőcsöt, én szívesen bekenegetném…

Aztán a kislány lement cigizni, én pedig ismételten megpróbáltam a jegyzetemre koncentrálni, de nem sokáig, mert jött egy strandgatyás csávó, hóna alatt egy bukósisakkal. Megkérdezte, hogy az a sok papír nálam nem éppen véletlenül analízis-e. Mondtam hogy nem, mert szilárdtestfizika, de azért érdekelt, miből gondolta, hogy az analízis. Hát azért, mert hogy annyi furcsa jel, meg sok zárójel van benne. A srác egyébként vendéglátós, két évet már elvégzett, és rettentően örül, hogy túl van az analízis nevű tárgyon. Időközben visszajött a pírszinges kis tündér, a tag természetesen egyből rákattant. Nekem sem kellett több, szépen beültem közéjük, hiszen én láttam meg előbb!

A következő másfél óra elég vidám hangulatban telt, mert a sok öreg nénike meg bácsika közt mi hárman, fiatalok, egyből elkezdtünk hülyülni. Mivel a sorszámok nem a kalasszikus analízisen tanult rendezés szabályait követték – vagyis össze-vissza jöttek egymás után –, és a leányzó már elég türelmetlen volt, odamentünk az egyik ajtóhoz, és bekopogtunk, hogy mégis mikor kerülünk majd sorra. Egy maszkos, plexi sisakot viselő, tetőtől talpig beöltözött nő nyitott ajtót, és lecseszett minket, hogy nem lehet ide csak úgy benyitni. Kérdésünkre azt felelte, hogy oda fél ötig biztos nem megyünk be, mert ő addig fagyaszt, próbálkozzunk a második ajtónál.

Fagyaszt! Egyikünk sem tudta, mi lehet az, de nem mindennapi, az egyszer biztos. Talán titkos hibernációs kísérleteket végeznek? És mikor fog jönni a zenélős kocsi? Összeszedve bátorságunkat a másik ajtóhoz vetemedtünk. Itt egy kevésbé elmaszkírozott, de ennek hiányában talán még ijesztőbb asszisztens fogadott, aki szintén jól lecseszett minket, és közölte, fogalma sincs, mikor juthatunk be, mert időpontos betegek vannak. Marhajó. Ezek után nem sok jóra számíthattunk, a méteres szuri már mindhármunknak elő volt jegyezve.

Ahogy ücsörögtünk, egy harmadik ajtó mögül egyszer csak kijött egy nagydarab, magas sarkút viselő dokinő. A lány megkérdezte tőlem, hogy ez volt-e a fagyasztós, mire én hátranéztem a lifthez, ahol éppen állt, és visszafordulva mondtam, hogy nem, mert annak maszkja volt. Erre elkezdtünk nevetni, a banya meg odaszólt a liftből, hogy mit nevetünk, talán nem tetszik rajta valami? Ekkor jöttünk rá, hogy ezek itt nem csak lassúak és bunkók, hanem ráadásul paranoiásak is.

Aztán a srácnak el kellett mennie munkába, ismét kettesben maradtam a lánnyal, meg a többi húsz beteggel, akik még a székeken várakoztak. Még eldumálgattunk vagy egy fél órát, mire bejutott, furcsamód vele egész gyorsan, tíz perc alatt végeztek, a többi beteg átlag fél órát volt benn. Amikor kijött, megmutatta a diagnózisát, és a rakat receptet, amit kapott, és elpanaszolta, hogy a hülye doki megfenyegette, lehet, majd a pírszingjeit is ki kell szednie. Azután szépen elbúcsúzott, én pedig a maradék fél órámat nyugodtan a tudománynak szentelhettem.

Amikor bejutottam, a rémisztő asszisztens fogadott, a doktornő viszont szerencsére szimpi volt. Bár velem sem sokat foglalkoztak, tíz percnél én sem tölthettem bent többet. Ránézett a kezemre, levetette a cipőm meg a zoknim is, aztán slendrián módon megállapította, hogy ez ekcéma. Semmi labor, meg ilyenek… Felírt öt krémet – na jó, az egyik igazából oldat –, kenegessem, aztán talán egy hónapon belül elmúlik, mert makacs természetű nyavalya ám! Hát kösz! Kiváltottam a cuccost a szomszédos gyógyszertárban, szerencsére a patikuslánynak szép szemei voltak, és mosolygott is. Most éppen azon gondolkozom, gáz lenne-e, ha a négyféle krémet összekeverném egy nagy tálban, hogy csak egyet kelljen felkenni.

Kata ma aranyos volt az irodában. Miután elmeséltem neki a diagnózist, azt mondta, hogy neki is ilyenje van, és hogy nem fertőz. Aztán hozzátette, hogy biztos tőle kaptam el!