Parok. Ma délelőtt olvasom az Indexen (katt a cikkért!), hogy valamikor február végén vagy március elején irányíthatatlanul a Földre fog zuhanni egy amerikai kémműhold. Nem szeretném, ha pont a születésnapomon találna fejbe a kilenctonnás böszmeség sőt, azt sem szeretném, ha bármikor bárkit vagy bármit fejbe találna egy hasonló. Az illetékesek szűkszavúan nyilatkoznak, az amerikai nemzetbiztonság azt sem volt hajlandó megmondani, teszek-e valamilyen lépéseket a veszély elhárítására. A problémát fokozza, hogy a jó ideje üzemen kívüli műhold üzemanyagtartályában igen mérgező hajtóanyag van, és ha ez nem ég el a légkörben, komolyabb környezeti károkat is okozhat, mint egy kráter a sivatagban. Persze, nem akarok vészmadárkodni, nem ez lesz az első eset, hogy hasonló történik, de azért mégsem szeret az ember nap mint nap Damoklész kardja alatt mászkálni. Ha reális akarok maradni, még mindig jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy a ménkű vág agyon, és nem egy szputnyik, de míg előbbi természetes jelenség, utóbbiról kizárólag mi, emberek tehetünk.

Így rétegződik a kozmikus dzsuva. Az ábrán jól kivehetők a különféle műholdpályáknak megfelelő keringési övek.

Amúgy a Föld körül már évtizedek óta hatalmas mennyiségű űrszemét halmozódott fel. A legkritikusabb helyzet a 800-1200 kilométer közötti magasságban van, itt találhatók a Földet megfigyelő műholdak. Ennél lejjebb, 300-500 kilométeren az, űrállomások magasságában valamivel jobb állapotok uralkodnak, ugyanis itt már találunk számottevő légkört, ami aránylag gyorsan lefékezi, és elégeti a céltalanul keringő objektumokat. Följebb azonban több ezer évig is eltart, mire jelentősen eltérnek eredeti pályájuktól. Szintén problémás és túlzsúfolt a meteorológiai és távközlési műholdak által használt, 36 000 kilométeres magasságú geostacionárius pálya.

A Föld körül keringő objektumoknak minimum 95%-a semmilyen hasznos szerepet nem tölt be, vagyis egyszerűen szemét. Ide tartoznak a használaton kívüli műholdak, levált rakéta fokozatok és a jó ég tudja, még micsoda. A nagyobb darabokat radar segítségével folyamatosan szemmel tartják, de tíz centis méret alatt ez már lehetetlen, és sajnos, a mocsok nagy része ilyen formában van jelen. A fő gond az, hogy a nagyobb darabok is aprózódnak. Egyrészt időnként bekövetkeznek ütközések, másrészt a rakéta fokozatok sokszor még üzemanyagot is tartalmaznak, amely hajlamos berobbanni. Ilyenkor apró szilánkok ezrei szóródnak szét, hatalmas sebességgel, a szélrózsa minden irányába.

Tegyük fel, hogy egy apró csavar lebeg az űrben. A látszólagos békés lebegés itt akár többször 10 km/s-os relatív sebességet is jelenthet, ilyenkor a pici kis alkatrész egy kézigránát robbanásának erejével csapódik be. Mondjuk az űrsiklóba. De a műholdak közül is többnek a halálát okozta már ilyesmi.

Hamarosan annyira aggasztó lesz a helyzet, hogy valamit tenni kell. Jelenleg, a Földhöz közel keringő nagyobb objektumokat úgy tervezik, hogy szolgálati idejük végén nem túl hegyes szögben belépjenek, és elégjenek a légkörben. Ehhez persze szükség van tartalék hajtóanyagra és kommunikációs kapcsolatra. A bevezetőben tárgyalt kémműhold esetén ez utóbbi nincs meg. A magas, geostacionárius pályán mozgó műholdakat pedig kiöregedésük után még feljebb, egy úgynevezett temetőpályára terelik. Itt aztán gyűlhetnek, csak jóval később fognak igazán nagy problémát okozni. De akkor biztosan. A jövő nagy biznisze az orbitális utcaseprés lesz, hamarosan lehet készíteni a befektetni való tőkét!