A múltkori spontán ájulásom után egyértelműen megmondta a gerontológusom, hogy kevésbé hajszolt életmódot kell folytatnom. Azóta visszafogottan élek, és próbálok korombeliekkel találkozni, olyanokkal, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint én. Ezért is mentem el az első ötéves érettségi találkozómra. Bizony ám, ez már egyértelmű szimbóluma a megállíthatatlan és visszafordíthatatlan öregedésnek.

Mielőtt elindultam volna, délután gyorsan rákerestem a wiwen (még mindig nem tudok rászokni az iwiw elnevezésre, nem is tudom, miért nyomták hozzá azt az i betűt pár éve) egykori osztálytársaimra, nehogy véletlenül valakit ne ismerjek fel. Ennek ellenére sikerült kétségbe esnem, amikor megérkezvén, végigmásztam köszönni a már ott lévők során, és az ismerős arcok között egyet sehogyan sem tudtam beazonosítani. A lányok már röhögtek, látván zavaromat, majd megsajnáltak, és elárulták, hogy a srác az egyik ex-osztálytársnőm barátja. Érdekes, hogy van olyan, aki magával hozza ilyen alkalmakra a párját. Bár ez volt az első érettségi találkozóm, azért volt valami homályos elképzelésem arról, hogy az ilyesmi egyéneket fénykép formájában szokták csak bemutatni. Végül is, szerintem az egész dolog egyedül a csávónak lehetett kellemetlen, mi harmincvalahány embert ismertünk ott, ő meg csak egyet.

Apropó, fényképek! Attól féltem, hogy majd mindenki mutogatja a képeket újonnan alapított családjáról, meg a kisgyerekeiről. Tettem ezt abból kiindulva, hogy ismerőseim mindig megélik, hogy melyik volt osztálytársuknak hány gyereke van már. Ilyen nálunk egyelőre még nem történt, sőt megállapítottam, hogy a fiúk döntő többségének ugyanúgy nincsen normális párkapcsolata, mint nekem. Miféle átok sújthat minket? A másik nagy parám (én már csak ilyen önző természet vagyok) az volt, hogy már majdnem mindenkinek diplomája lesz rajtam kívül. Nos, ez sem igaz. Akinek van valami, az legjobb esetben is valami főiskolai izé, akik meg idén diplomáznak, nagyon kevesen vannak. Huhh!

Egy kivétellel mind a harminchatan ott voltunk, no meg a két osztályfőnökünk is (ugyanis nekünk egyszerre kettő is jutott, ráadásul menet közben még közös családot is alapítottak). Szeressük mi egymást meg az Eötvös József Gimnáziumot! Igaz, nem tudtam mindenkivel hosszasan elbeszélgetni, van, akivel még röviden sem, de azért jó volt öt év után együtt látni egy kicsit a társaságot. A spontán ülésrendnél viszont jól nyomon követhetőek voltak a régi klikkek, ahogyan azt az egyik ofőnk meg is jegyezte. Régen nem örült az ilyen tagozódásnak, most viszont megjegyezte, hogy legalább ezek a régi klikkek össze-össze járnak időnként. Én annyira nem, egyetlen barátom van, akivel néha össze szoktam jönni egy-két sörre, az időmet inkább az egyetemi körökben töltöm.

Az öt évvel ezelőtti tablós Balázs. Azóta maximum a hajam lett kevésbé jólfésült.

Két érdekes megállapítást sikerült tennem az este. Az első, hogy igazából senki sem változott. Amikor éjfélkor kidobtak minket a Trófeából, még éreztük, hogy valamit kéne csinálni. Néhányan persze lekoptak, de a többiekkel elkezdtünk tanakodni, hogy merre, miként. Sosem voltunk túl erős közösség, és most is igen nehéz volt valakinek a tehetetlen tömeg élére állni. Aztán végül elsétáltunk az Erzsébet térre, ahol leültünk volna a fűbe, ha nem kezdett volna éppen szakadni az eső. Előtte vettünk ezt-azt az éjjelnappaliban, ahogyan tettük szalagavató táncpróbák után, csak akkor a helyszín a Károlyi kert sarka volt. Viszont megfigyeltem, hogy mindenki visszakerült abba a szerepbe, amiben annakidején volt. Hiába lett a csendes, visszahúzódó emberből máshol vezéregyéniség vagy viszont, itt visszazökkent gimis szerepébe. Érdekes, mennyire konzerválódni tudnak az ilyenek. Ja, és mindenki ugyanabban a stílusban állt hozzá a dolgokhoz.

Apropó, Trófea. Még sosem voltam olyan helyen, ahol egy adott összegért annyit kajálhatsz (meg ihatsz), amennyit akarsz. Itt öt rugót kellett fizetni, a kaják elég jók és választékosak voltak, meg volt mindenféle desszert is, de szerintem mindegyikünkkel nagyon jól jártak. Kiszámoltam, én kb. háromezer forintnak megfelelő cuccot fogyasztottam, és a többiek sem sokkal többet. Ráadásul a sör pocsék volt és meleg, a belső hőmérséklet pedig túlszárnyalta a kinti kánikulát is. Szóval, öt év múlva ugyanígy, de ne ugyanitt!

A másik megfigyelésem ennél magántermészetűbb. Volt egy lány az osztályban, akiért évekig oda voltam (nem csak én egyedül), és most megdöbbenve tapasztaltam, hogy az arcvonásai és a mimikája mennyire hasonlít Katáéra (ő az ex-barátnőm, akihez több éves szoros kapcsolat fűzött). Tényleg kísértetiesnek láttam az egyezéseket, és az a legfurcsább, hogy ez csak most tűnt fel. Lehet, hogy tudat alatt ez is közrejátszott volna abban, hogy Katát választottam? Bár ez kicsit sántíthat, mert eleinte inkább Kata választott engem, de a dolog akkor is figyelemre méltó. Újabb adalék titkos pszichológiai kutatásaimhoz.